A
pszichológusom szerint naplót kellene írjak. Ezzel van pár baj, például, hogy
nem vagyok jó az írásban. Egy másik baj,
hogy türelmem sincs hozzá. De van harmadik baj is, mégis miről írjak az unalmas
életemről, amiben semmi nem történik? Ki
lenne kíváncsi valami gazdag, egyedülálló, roncshalmaz életére? Ha valami van,
az is a betegségem miatt van. Itthon ülök, a nagy francia a ágyamon és
éppen egy finom kubait szívok. Nekem ez az élmény, míg másnak a boldogság. New York egyik legmagasabban fekvő
lakosztálya az enyém. Egyszerűen mennyei, ahogy a lábaim előtt hever, a világ egyik
fővárosa, amit millió kis, szentjánosbogárhoz hasonlító lámpa jelképez. Meg hánytam, vetettem a dolgot, végül úgy
döntöttem elkezdem a naplót. Nem tudom,
ez miért lenne gyógyír a skizofréniára, de ha a pszichiáter azt mondja, csak
van benne valami. Igen, ha még nem említettem volna ez a bajom. Nem túl
kellemes és gyógyszert szedek rá. Először, azt hittem hatodik érzék, mert
hallottam, olyan hangokat és láttam, olyan dolgokat amit más nem. Varázslatos
volt, egészen addig, míg át nem fajultak látomásaim paranormális szorongásokká.
Az életemben mindennapivá vált a rettegés és félelem. Nem vagyok képes, az
emberi kapcsolatokra. Utálok társaságban lenni és gyűlölöm, amikor bárki is a
szemembe néz. Aludni sem tudok, csak jó adag nyugtatókkal, vagy halucinogén
szerek túladagolásával. Sokszor, velem vannak hangok és fények, de annyira
öntudatlan állapotba kerülök, amit ezen a világon már nem lehet érezni. Ezt is
az a bizonyos gyilkos okozta, akit fel szeretnék fedni. Elég is az
önsajnálatból, lássuk a jegyzőkönyvet:
Kedves olvasó!
Egy tömeggyilkosságot szeretnék bejelenteni. Azt
hittem az ügy lassan kihűlt, de nem. A gyilkos még életben van és életben is
lesz, amíg meg nem ölöm. Az áldozatok száma, végtelen sok. Az én ismereteim, eddig három áldozatra
tettek szert.
A gyilkos profilja a következő: Jellegzetessége, az
egyik hatóanyag, amivel áldozatait elcsábítja, majd behatolva azoknak elméjébe
lassan pusztítja. Miután zombivá teszi őket, gazdatestként használja
zsákmányát. Irányítva alárendeltjeit, újabb
és újabb gyilkosságokat hajt végre.
Kedvesnek, vidámnak, de főleg ártatlannak álcázza magát. Szeretném
kihangsúlyozni, hogy bárkire veszélyes lehet. Kiirthatatlan!
Az általam ismert első prédája, apám volt. Szereti a kihasználható, gyenge, befolyásolható
embereket, így azonnal a fejébe szállt
és átvette az irányítást, majd megkezdte pusztító tevékenységét. Lassan teljesen megölte az áldozatának
személyiségét és öntudatát. Végül, rátalált következő jelöltjére az anyámra. Túl
erősnek gondolta ahhoz, hogy az elméjét uralja, így inkább a gazdatestet
használta tovább és megölte vele kiszemeltjét. Anyámnak húszon egy évesen vette
el az életét a gonosz. Ő azóta is él fizikai állapotában, de lélekben a gyilkos
örökre eltávolította tőlem és önmagától is, amikor először belekapott ártatlan
húsába, undorító, koszos körmeivel...
Újabb Kubaira gyújtok, mivel az első teljesen leégett.
Enyhén megszédülök, a dohány hatásától. Kár, hogy
nem hagyott békén. Kár hogy értem is eljött. Soha, senki nem fogja tudni megállítani.
Lassan hosszan fújom ki a füstöt, ami absztrakt
ellipsziseket alkotva, halványan oszlik el a szobám légkörében. Észre sem veszem, hogy az óra már hajnali
kettőt üt. Lassú szomorú dallamok csendülnek hatalmas hangfalaimban:
.
„Itt az éjjel és te nem vagy már velem, hogy fogd a
két kezem, úgy, mint régen”.
Ezektől a soroktól mindig könnybe lábad a szemem. Nem azért, mert
egyedül vagyok, vagy mert hiányzik valaki. Azért, mert nem tudom, milyen volt,
mikor fogják a kezem. A gyilkos azt szerette volna, ha senki nem fogja a kezem.
A tervében így szerepelt, az én üldözésem. A
hamu leesik a takarómra és egy kis lyukat éget rá. Igen, ez a gerinctelen is
ezt csinálja a szívemmel. Sok kiégetett lyuk van a sorsomban, és a takaró is
elszakad, ha sok rés lesz rajta. Az életem is elfog. Mind emberekből vagyunk,
és nem bírhatunk ki mindent. Egy idő után
elfáradunk. Újra felülök a laptopom elé
és tovább írom a naplóm. Addig
se gondolkozom.
...A gyilkos tovább akarta szedni áldozatait. Engem is
megpróbált elcsábítani, de nem adtam magam könnyen. Láttam, hogyan használja a
gazda szervezetet és pusztít el mindent, mindenkit maga körül. Az élni akarást
biztosító reflexem felülkerekedett és kidobtam elmémből a kísértő gonoszt.
Perzselő mérgével, hatalmas heget szántott lelkembe és szívembe egyaránt, de az
elmém nem engedtem oda neki. Egy ideig sikerült elmenekülnöm előle, de nem
sokáig. Ott kísértett, mint a halál angyala.
Nagyon sok lehetőséget kínáltam neki arra, hogy megöljön, de nem tette. Élvezte a kínszenvedésem. Látni akarta, ahogy
minden egyes cseppjétől, jobban és jobban gyűlik bennem a gyötrelem. Látni
akarta munkájának gyümölcsét és én megadtam neki, ezt a lehetőséget. Első
sorban ülve nézte végig, kínjaim filmjét, ahogy egyre több veszteséget okoz. Voltam boldog és szárnyaltam, de tudtam, hogy
ő akkor is figyel, tudtam, a sarkamban van és arra vár, hogy rám telepedjen,
nagy fekete szárnyaival és hegyes, undorító, koszos, karmaival kitépjen belőlem
egy újabb darabot. Közben milliókat pusztított el és milliókat ölt meg, vagy
kergetett halálba. Áldozatait könyörtelenül szedte és szedi még mindig...
Nyugalomra vágyok. Valamire, vagy valakire. Újra hátradőlök, hatalmas, puha, francia ágyamon. Milyen jó lenne,
ha nem üldöztem volna el magam mellől mindenkit és most, itt feküdne mellettem
egy angyal, aki átönti belém, krémszínű, édes, meleg, jóságát. Szeretet. Azt
akarok sok, sok, sok, szeretet. De sosem fogom megkapni. Már nem tudom
elkülöníteni, azokat a tulajdonságaimat, amiket a sötétség ölt meg bennem és
azokat, amelyeket saját magam kínoztam halálra. Úgy hiszem, ebben az állapotban
bármit csinálok, csak segítek a uralkodómnak. Igen, most már az én királyom is.
Nem fizikailag, ahogy az apámé volt.
Legyengültem, hagytam, hogy áthatolja, magas fekete falaimat. Hagytam,
hogy szétbombázza nagy vaskapumat, ami lelkem útját védte. Pajzsom darabjai,
véresen hullottak szét, a csatatéren. A halál angyal átgázolt. Nem kímélt
semmit. Azt a néhány tövises rózsát is széttaposta, amit lelkem hosszú évek,
kemény munkájával növesztett. Megállíthatatlanul haladt. Mögötte minden
feketébe, szürkébe, hamuba borult. Üvegből készült kastélyom, pillanatok alatt
lerombolta és már be is hatolt a szívembe. Szép lassú tüzet gyújtott,
végignézte, ahogy egyetlen, utolsó, emberi darabomat felemésztik, sötét,
fájdalmas lángjai.
Ez vagyok én, a pusztítás után. Egy letarolt mező, ahol évekig dúlt a
háború. Magányosan bolyongok az egyszínű, végeláthatatlan, hamuba burkolózott univerzumban, csak látomásaim
kísérnek, kárhozatra ítélt utamon.
Kinyitom a szemem. Az óra már ötöt
mutat. Már azt sem tudom megkülönbözetni, mikor álmodok, mikor vagyok éber és
mikor vagyok önmagam. Talán soha. Mi az hogy önmagam. Én már nem létezem. Felállok és a tükör elé sétálok.
Itt egy fizikai világban élő gazdaszervezet. Én már elmentem. Ez, aki
itt állt kócos hajjal, a fáradtságtól eldagadt szemekkel, egy valamikor még
sokat jelentő tetoválással, izmokkal, emberként. Ez már nem él. Csak egy tárgy.
Egy haszontalan tárgy. Az ilyeneket ki kell dobni. Visszaülök a laptopom elé.
Kedves olvasó!
Itt az ideje a búcsú pillanatának. A gyilkos velem
van. Eljött és nincs erőm védekezni. Szeretném, hogy ezt elolvasva, segíts
elkapni sok millió ember és az én gyilkosomat.
2021. december 3.
Hitelesítette: Halál
Alulírott: Damon Hellias
Előveszem a késem. Megvágom ujjam, majd
mindkét csuklóm. Utolsó fizikai erőmmel, felállok az ágyam tetejére és a
következőket írom koromfekete falamra:„Sikeresen
kivégeztem, áldozatom. Meneküljetek! Az alkohol.”
/Devil/
